A medve testű munkások kalapálják , tépik a régi keretet, közben, néha sóhajtanak: meg kéne állni egy kávéra – pedig csak most jöttek. Földszint lévén meg-meg állnak a járókelők is, bámulnak be mások életébe, melynek pőresége most sallangok, meg függönyök nélkül, teljes valójában zuhan ki az utcára, bele a nyakukba.

A valóra válás, a létre hívás sikere saját, élettapasztalatunk csontunkig húsunkba égő mementója, mely nem halványul el többé sosem. De vigyázz, mert a hosszú évek során irdatlanra hízott álom távozott belőled! Helyén pedig csak néma csend, lappangó fekete üresség maradt. És a borzasztó kérdés: mi lesz most?

Stefan Zweig Sakknovella című írását nem ismertem, ám a Helikon Zsebkönyvek sorozatában (aminek darabjait szenvedélyesen gyűjtöm) megjelent, így nemrég elolvastam. Stefan Zweig neve alapból nem mondott semmit. Nem is emlékszem…

Az Anyátlanok lassan építi fel az ívét, néhol hosszúnak érződhet, ugyanakkor pont a lassú hömpölygés teszi életszerűvé. Az évszakok váltakozásával a gyerekek viselkedésének, kinézetének, ruházatának változása, mint szimbólum ül a film történetén. Megrázó, főleg az utolsó fél óra tud nagyon megerőltető lenni lelkileg.

Igen, jónak lenni jó, de nem annyira, mint rossznak – foglalhatná össze a címszereplő. Hisz ez a kulcs: a mélység hívása, a pszichológiai értelemben vett destrudo élmény, a pusztítás és kegyetlenség kérdésére a felelet: az ősi ösztön előtör, sőt végig jelen van, láncai pedig a társadalom és a kultúra.

A Mary and the Witch’s Flower az új, Japán animációs stúdió, a Studio Ponoc első, egész estés fantasy-je. Már az első képek és a trailer alapján is sejthető volt, hogy…