Stefan Zweig Sakknovella című írását nem ismertem, ám a Helikon Zsebkönyvek sorozatában (aminek darabjait szenvedélyesen gyűjtöm) megjelent, így nemrég elolvastam. Stefan Zweig neve alapból nem mondott semmit. Nem is emlékszem…

Az Anyátlanok lassan építi fel az ívét, néhol hosszúnak érződhet, ugyanakkor pont a lassú hömpölygés teszi életszerűvé. Az évszakok váltakozásával a gyerekek viselkedésének, kinézetének, ruházatának változása, mint szimbólum ül a film történetén. Megrázó, főleg az utolsó fél óra tud nagyon megerőltető lenni lelkileg.

Igen, jónak lenni jó, de nem annyira, mint rossznak – foglalhatná össze a címszereplő. Hisz ez a kulcs: a mélység hívása, a pszichológiai értelemben vett destrudo élmény, a pusztítás és kegyetlenség kérdésére a felelet: az ősi ösztön előtör, sőt végig jelen van, láncai pedig a társadalom és a kultúra.

A Mary and the Witch’s Flower az új, Japán animációs stúdió, a Studio Ponoc első, egész estés fantasy-je. Már az első képek és a trailer alapján is sejthető volt, hogy…

Először is az valahol nagyon fura, hogy sok döntésünket megfuttatjuk a közösségeinkben, sokszor a virtuális térben, hogy a legjobb válaszokat kaphassuk, amivel az a baj, hogy nincs benne személyes feldolgozási és gondolkodási folyamat.

2012-ben költöztem fel először a magyar fővárosba és számtalan csodája ellenére vajdaságiként és falusiként nagyon idegenül hatott Budapest. Sokszor éreztem leírhatatlan honvágyat, az apró falum után, a kis utcákért, fákért, bokrokért, egyáltalán a természetért, még ha ez esős időben sáros utcákat is jelentette.